Adoráció-imádság

Eljöttem hozzád Uram, a világ zajából.
Köszöntelek téged Uram, a csendben.
Bezárom fülem, megnyitom előtted a lelkem.
Lecsukom szemem, kitárom előtted a szívem.
Nem hallom többé a külvilág zsibongó zajait.
Nem látom többé a külvilág tarkaságait.
Elhoztam Uram, terhemet, hogy enyhíts rajta.

Te ismered Uram, az én veszteségeimet.
Tudod, hogy az életért már fogantatásától aggódunk.
Tudod, hogy az életet mind végig vigyázzuk.
Tudjuk, hogy te már a születésünk előtt is vigyáztál ránk.
A megfogant életben látjuk az istengyermekség ígéretét.

Uram, te társul szegődtél minden ember mellé.
Te a mi kiszolgáltatott ember sorsunkat magadra vetted.
Megismerted életünket, szenvedéseinket, örömeinket.
Ma is itt vagy velünk, te nem hagysz el minket.
Uram, te előre mentél Atyád házába helyet készíteni nekünk.
Biztatsz minket, hogy Atyád házában jut hely mindenkinek.

Mi akik, hiszünk a feltámadásban, hiszünk az örök életben abban a reményben élünk, hogy a földi életből eltávozott testvéreinkkel az atyai házban találkozunk. Kikkel? Sokkal többekkel, mint akikkel gondoljuk, mint akikkel reméljük. Ott lesznek a megfogant magzatok, akiknek létéről szinte nem is tudunk. Korán hazaszólította őket az Atya. De hisszük, hogy ott lesznek, mert az emberlét megadatott nekik. És Isten minden embert az örök boldogságra teremtett. Ők pedig ez ellen nem tettek semmit.

De lesznek ott olyan édesanyák is, akik életüket áldozták gyermekükért, azért a gyermekért, aki megfogant a szívük alatt. És hogy megszülethessen a saját életüket áldozták: így ők az anyaság vértanúivá váltak.
Sokkal számosabban vannak az Atya mellett mint azt mi el tudnánk képzelni. Ők szeretettel néznek minket, azzal a szeretettel, amivel Jézus fordult az elesettekhez. Ők csak szeretettel tudnak rólunk megemlékezni, mi akár mit is tettünk velük. Ők már az Atya szeretetében élnek. Ők közben járnak értünk az Atyánál.
Uram, Jézus, te nem hagytál magunkra minket, itt maradtál velünk ebben a szent-ostyában. Nagy kiváltságunk vagy. Bevezetsz minket az országba, ahol szeretteink már most is élnek.

Uram, a csend itt körülötted az örökké valóság csendje. Ebben szeretnénk maradni. Ebben társaddá válni.

Uram benned a mi bánatunk örömre változik.

Maradj velem Jézus!



Mária, veszteségeink vigasza

Édesanyám a hetedik gyermekét várta. Az áldott állapotban lévő asszonyok örömével és öntudatával. Én mivel legfiatalabb gyermeke vagyok ezt az állapotot nem élhettem át az ő életében, de feleségem örömének én is mindig részese lehettem. Édesanyám már túl volt a félidőn. Tette a dolgát. Sok gyermeket nevelő édesanyáknak mindig van dolga, feladata, főleg, ha a legnagyobb is még csak kisiskolás. Egy kis hiba, egy apró baleset. Egy lépcsőt nem tettek a helyére. És zuhant 50-60 centimétert. Megtörtént a baj. Meg volt a veszteség. Édesanyám nem igen beszélt a történtekről. Az én megérkezésemre pedig, csak két bátyám után került sor.
Hogy tudta feldolgozni? Nem beszélt róla. De tudom, hogy sokszor leült idősebb korában, és mindig a rózsafűzért imádkozta. Meg, megakadt benne. Panaszkodott nekem, hogy nem tud imádkozni, mert alig hogy belekezd a gyermekei sorsán kezd gondolkodni. Nem tud az imára figyelni. Megnyugtattam, hogy jókor és jónak terjeszti elő a gyerekeiről való törődést, a gyerekeiről való gondoskodást. Tudom, hogy amikor a veszteség érte, akkor is Máriához fordult, vele beszélte meg a történteket. Ő vezette segítette át a nehéz pillanatokon.
Mária érzelmekkel teli asszony volt. Tudta mi az öröm, tudta mi az ujjongás. De tudta mi a fájdalom, tudta mi a szenvedés. Figyelte hallgatta szent fia ziháló lélegzetét, a haldoklás kínját, és a test fájdalmas vonaglását. Mária szenvedése számunkra üdvösségszerző: a Fájdalmas Anya szenvedése számunkra mintát ad. Mintát arra, hogy átéljük a szenvedést, de ezt ne büntetésként, ne csak a rendező szeszélyének tudjuk be, hanem megváltásunk részének tekintsük, amivel a megváltásban részesek lehetünk.
Veszteség az embernek az édesanya halála. Nekem nagy kegyelmet adott a jó Isten. Ott állhattam mellette a halál mezsgyéjén. Jött a pap, és én kijöttem a szobából. Azon a klinikán voltunk, ahol a gyermekei születtek. A folyosó tele emberrel. Beszélgettek, nevetgéltek. Örültek az új életnek. Könnyeimen keresztül én is velük örültem. Éreztem, hogy van feltámadás, van örök élet.
Mária, veszteségeink vigasza! Te nőként jól ismered a szenvedést, te, a kereszt alatt élted át Fiad szenvedését, segíts megértenünk, hogy a fájdalom nem az ember utolsó lépése. Csak az elkerülhetetlen előcsarnok, amelyen áthaladva az ember leteszi csomagjait. Nem kérjük tőled az érzéstelenítés ajándékát, sem a keserűségtől való mentességet. Csak azért könyörgünk hozzád, hogy a megpróbáltatás pillanatában őrizz meg bennünket a reményvesztettek sírásától.
Szűz Mária, veszteségeink vigasza! Azért fohászkodunk hozzád, hogy állj mellettünk, amikor a testi halál a szeretetteinket ragadja el mellőlünk, mert tudjuk, hogy te valóban megtapasztaltad, mi a halál. Nem annyira a sajátodat: azt csak rövid ideig „élted át”, mert alig néhány pillanatra kerítette hatalmába tagjaidat az utolsó, ég felé mutató könnyed lendület előtt. Sokkal inkább fiad abszurd és erőszakos halálát érezted át.
Szűz Mária, veszteségeink vigasza! Kérünk téged: újítsd meg számunkra szeretteink elvesztésekor gyöngédségedet, amellyel Jézus felé fordultál, amikor „déltől délután három óráig nagy sötétség támadt a földön”. Azokban a sötét órákban, amelyeket csak az elítélt halálsikolya zavart meg, talán anyai panaszodat tetted a kereszt alá, fohászkodva, hogy visszatérjen a nap. Akkor hát, teljes napfogyatkozás asszonya ismételd meg panaszodat, ismételd meg fohászodat fiaid keresztjei körül. Hogy mi is ott legyünk veled, hogy veszteségeinkben a te kezedbe tudjunk kapaszkodni, hogy veled tudjunk fohászkodni. Ha ott vagy, a fény nem fog sokáig késni ragyogásával. És akkor a legtragikusabb akasztófa is kivirágzik, mint tavasszal a fák.
Szűz Mária, veszteségeink vigasza, add, hogy megértsük az ünnep az ember végső hivatása. Növeld bennünk a bátorság forrásait. Kettőzd meg szeretet-tartalékainkat. Tápláld reményünk lámpásait. És add, hogy napjainkat kísérő gyakori boldogság-hiányunk idején ne szűnjünk meg hittel várni azt, aki eljön végre „a jajszót táncra és a zsákruhát ünnepi öltözékké változtatni”. (vö. Iz 25,6-8)



Mit értünk abortusz alatt?

44. A szabatos fogalmak használatának másik területe a magzatpusztulás lehetőségének elismerésén és minden eszközzel történő elkerülésén túl az abortusz fogalmának helyes használata. Az abortusz kifejezés erkölcsi értelemben helyesen csak a magzat közvetlen és szándékos elpusztítására vonatkozik (vö. KEK 2271), azaz nem minden olyan esetre, amikor a magzatot nem lehet megmenteni. Előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor a magzat és az édesanya élete konfliktusba kerül. Ilyenkor az édesanya életének megmen-tése, amelynek során elkerülhetetlen és csak eltűrt következmény a magzat elpusztulása, nem nevezhető a szó erkölcsi értelmében abortusznak. A gyógyítási szándék, több sze-mély összehangolt cselekvése és az édesanya meggyőződése együttesen minősítik er-kölcsileg elfogadhatónak a cselekedetet (vö. VS 78). Markánsan különbözik ettől a hoz-záállástól a fejlett társadalmakban egyes asszonyoknak a művi abortuszt támogató ma-gatartása, amikor a fogamzásgátlás eredménytelen volt. Hasonlóan elítélendő a harma-dik világban demográfiai szabályozó eszközként alkalmazott abortusz, amit már az ENSZ 1984-es mexikói népesedési konferenciája is elítélt (vö. DEM 3235).

45. A várandós asszony konfliktushelyzetei közül van számos olyan, amelyben nem kerül szembe egymással kettőjük élete, hanem a születés miatt az anya helyzete szociá-lis, morális vagy anyagi okok miatt igen nehézzé válik. Óriási áldozatot jelent egy vár-hatóan fogyatékos gyermek születése. Etikai alapelv, hogy egy élet léte vagy nem léte és egy élet minősége nem azonos kategória (vö. MA 14, ECH 141). Ez nem az életmi-nőség állandó javítása ellen szól, hanem attól óv, hogy az anya életminőségére történő hivatkozással gazdasági, morális vagy egzisztenciális nehézségei miatt pusztítsanak el egy magzatot. Ehhez persze alapvetően életbarát politikára, médiára, oktatásra-nevelésre van szükség, amely képes a család és a társadalom hosszú távú érdekeit is figyelembe venni, és így lassan a „csepp kivájja a követ (gutta cavat lapidem)” igazsága alapján szemléletformáló hatású. Ez a családot és életet támogató, elfogadó szemlélet nem a várandós asszonyra hagyja egyedül a beteg gyermek kihordásával, megszülésével és nevelésével járó terheket, vagy az anya rendezetlen életéből és kapcsolataiból szár-mazó terheket, hanem részt vállal ezekből. A tanácsadás, támogatás hatékony működése és a szemléletváltás elősegítése, ami minden társadalom számára bőven megtérül, együttesen képes a magzatot veszélyeztető beavatkozások csökkentésére.

Az Élet kultúrájáért - A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a bioetika néhány kérdéséről